Régebben igen intenzíven teltek a napjaim, a skype-omon állandóan 10-05 narancssárga pötty is villogott. Már majdnem főállásban ment a chat. Akarva, akaratlanul megtalált mindenki ügyes, bajos dolgaival, én meg rettentő módon fontos embernek éreztem magam. Persze akadt néhány személy, akinek jelentkezése feldobta a napomat és persze az Övé, amit mindig úgy vártam… Jó volt olvasni, hogy minden apróságot megosztott velem, ha két órát nem beszéltünk már jött a kis szívecske smile és a “Hiányoztál”. Szép idők voltak, még később is, amikor tudtam, hogy ez Nála csak üres frázis, lehet, hogy nem is nekem szánta, vagy velem párhuzamosan több ember is megkapta.

Aztán egyszerre néma cseng. Lassan elkoptak a régi ismerősök, akiknek zömével egy internetes stratégiai játék során ismerkedtem meg, bár a végén nem is a játékról, hanem emberileg beszélgettünk. Alig 1-2 emberke maradt napi szinten, szinte már dögunalom volt az egész, pláne, hogy most betegállományban vagyok és jobban van időm.

Éppen a hétvégén döntöttem el, hogy ha vasárnapig ilyen punnyadás lesz, akkor be sem lépek. Erre, mintha mindenki felébredt volna téli álmából sorra jelentkeznek a régi ismerősök. Beszélgetünk, de mindenkiben ott látom a “saját érdekem az első” szikrát. Igen, nem tudok felhőtlenül örülni. Szűkszavúan válaszolok, talán már feltűnően is. Gyanakszom. Olyan érzésem van, mintha mindenki ki akarna használni.

Igen, Ő is. Valahol az eszemmel ezt tudom, de a szívem… Istenem, ha az nem lenne. Igaza vol, amikor azt írta régebben, hogy bátor vagyok, ha nem az eszemmel, hanem a szívemmel gondolkodom, de szerintem inkább egy nagy buta. Ő meg tudta ezt valósítani, nem érez semmit, egyetlen embert szeret: saját magát. Nekem mégis Ő kell (ene).

Igen, tudom nem vagyok ezzel egyedül. Az ember óhatatlanul azt szeretné, ami nem lehet az övé. Én is gyarló ember vagyok. Olyan jólesik behunyt szemmel magam előtt látni és azt képzelni Ő is hasonlóan gondolja, pedig ez csak egy ábránd. Ábrándozni meg nem ennyi idősen, hanem 15 évesen kellene.

Mindig is későn érő voltam, bár ezt hivatalosan komoly gondolkodásúnak hívják. Hát, azt hiszem ez csak a látszat. Egy álca, hogy lelkelm törékeny belsejét elrejtsem a világ és talán önmagam előtt is. Valami fura szomorúság leng körül, aki feltűnik annak, aki törődik velem egy kicsit. Ijenkor bágyadtan azt mondom: nincs semmi, de a szemem nem csillog és nem nevet. Igen, megjátszom magam, mert a lelkem kínja csak rám tartozik, senki másra…