Igen, az ember hiszékeny. Párunknak elég egy szép szó, egy mosoly, egy pillantás és máris eladja a lelkét akár az ördögnek is. Nos igen, én is buta voltam, naiv, mint egy tinilány. Későn jöttem rá, hogy önként hajtottam a fejem a pallos alá. Észre sem vettem és teljesen a hatása alá kerültem, vágytam a szavaira, a hívására, a Vele való találkozásra…  Amikor nagy nehezen összejött a találkozó olyan izgatott voltam, mint egy kamaszlány, pedig le sem rohant. Nem volt nagy élmény, mondhatni a feledhető kategóriába sorolnám, mégis..

Most pedig úgy beszélgetni Vele, mintha csupán egy barát lenne, takargatni az érzéseimet maga a pokol. Nem vagyok normális. Mindig történik valami, ami újabb reményt ad, emiatt pedig külön butának érzem magam. Mégis olyan jó a magányos, szomorkás napokon felidézni a kedves szavait, a mosolyát, az ölelését, a csókját, szerelmes számokat hallgatni, ábrándozni. Véget kell ennek vetni, mielőtt még rosszabb lesz, de nem könnyű a szívnek parancsolni. Talán azért ragaszkodom annyira ehhez az érzéshez, mert életem egy nagyon nehéz szakaszában találkoztunk, de az első pillanatban tudtam, hogy nagyon fontos lesz számomra. Butaság, de úgy érzem ott messze, a volnal másik végén hasonló érzésekkel küzd és szokásos macsó szövegével az igazságot palástolja, a Párja pedig csak kitalált személy és valójában engem, csakis engem akar.

Nos Csipkerózsika, ideje lesz felébredni, ilyen csak a mesékben létezik.

Soha nem volt szerencsém a pasikkal és azt hiszem, hogy ez nem most fog megváltozni. Talán társfüggő vagyok, talán egyszerűen csak szeretetre vágyom, mint oly sokan ezen a világon. Menekülök a valóság elől, mert így könnyebb elviselni az egészet. Furcsa szerzet az ember. Miért nem tudunk mi nők is úgy működni, mint a férfiak?  Zéró érzelem, csak szex és ennyi, túllépünk az egészen. Strigulát húzni, aztán jön a következő. Vagy én vagyok csak ilyen idióta?